Apró dolgok-nagy világ

Tudod milyen az, amikor valakit kiszakítanak az életedből? Sőt, milyen az, amikor magától kisétál belőle? Elviselhetetlen. Hisz az űr, amit maga után hagy, betölthetetlen. Amíg ott volt, mindennap részeként az életednek, addig nem is tűnt fel, milyen kietlen nélküle a világ. Addig nem láttad, hogy üresek a napok nélküle. Addig ízesebb volt az étel, szebben ragyogott a nap, és úgy érezted van miért felkelned. Aztán eltűnt. Kilépett magától, mert talált fontosabbat az életben, mint te. Már nem keresett mindennap, már nem beszéltetek hajnalokig. Már nem volt fontos számára miattad ébren maradnia. Már nem kérdezte meg, hogy hogy vagy. Már nem tűntetett ki a figyelmével, és nem akarta mindenáron, hogy maradj. Már nem azt jelentette számára a hiányzol, amit neked. 

Milyen is, ha kiszakad valaki az életedből? Elmondhatatlanul fájdalmas érzés. Még, ha soha nem is fogta meg a kezed, még ha soha nem is volt konkrétan jelen az életedben, de mégis ott volt. A napjaidban, távolról ugyan, de támogatott, óvott s talán még féltett is. De már nem tudod elmesélni neki a napod, már nem nevettek többé együtt. Már nem az érdekli, hogy veled mi történt. Már nem vele kelsz, és nem vele fekszel. Csak bámulod a kijelződ, de nem csipog, nem szólal meg, már nem ír. Már nem írsz, mert tudod, jobban fájna, mint írni neki. Ezért hát elengeded. Mint mindenkit az életedben. 

Tudod, nem te hiányzol, csak a tudat, hogy voltál. A boldogság hiányzik, ami általad újra visszatért az életembe. Az a felszabadult érzés hiányzik, amikor nyugodtan veszek levegőt és nincs gyomorgörcsöm, mert megnyugtat a tudat, hogy valaki vár rám otthon. Az az édes érzés hiányzik, amikor rám nézel és látom, hogy akarsz. A mosoly hiányzik, mikor újra találkozunk. A kézfogás, az ölelés, ami megmutatja, hogy a tiéd vagyok. Hiányzik, hogy hozzád bújhassak éjszaka, hogy szép álmokat kívánj. Az az érzés hiányzik, mikor minden nyugodt és békés körülöttem, amikor nem aggódom, hogy megint egyedül vagyok, mert kihasználtak és összetörték a szívem. A bizalom hiányzik, ami már soha nem tér vissza az életembe. A szerelem, a megbecsülés, az egymás féltése és óvása hiányzik. Mikor figyelsz arra, hogy ne fázzak meg odakint és gyönyörű szép napot kívánsz nekem. A csók érintése hiányzik az ajkamról és ahogy akkor átöleltél. Hiányzik a szemem csillogása, a mosoly az arcomról, a szívem dobbanása, mert elvették megint az érzést, amikor boldog voltam. Mert vakon megbíztam valakiben, aki azt ígérte, hogy szeret és együtt maradunk, aki elhitette velem, hogy számára én vagyok az új jövőkép. Hiányzik az az énem, aki egyedül is boldog volt, nélküled...Hiányoznak azok a napok, amikor még nem ismertelek...

Baszd meg! Ha lehetne, csak ennyit üzennék neked. Talán ebben benne van minden. Minden fájdalom, minden keserűség, minden csalódottság. Minden, amit talán most érzek. Nem akartam ezt, nem akartalak megismerni, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb te is csak fájdalmat okozol. Nos, jóval előbb jött, mint amire számítottam. Pedig mint oly sokan, te is esküdtél, hogy te más vagy, te nem hazudnál nekem, te őszinte vagy és benned bízhatok. Persze...és én elhittem. Elhittem megint, mert te is másnak tűntél, mint oly sokan. Találkoztunk, megnevettettél, ekkor hintetted el, hogy ebből még lehet valami. 

Azt mondtad más vagyok, hogy csodálatos vagyok, hogy ez egy filmbe illő találkozás volt. Jól érezted magad velem, legalábbis ezt mutattad. Aztán együtt aludtunk, úgy, mint mással egyikőnk se még. Összebújva...te voltál a nagy kifli, én a kicsi. Egész éjszaka vigyáztál rám. Fura volt, mégis jó. Aztán megvolt az első közös reggelink is, ami persze nem jött össze, mert épp nem volt konyha. De ez volt a mi időnk, ez volt az első közös bénázásunk, amikor is megbeszéltük, hogy már biztos, hogy ketten együtt nagy pechesek vagyunk. Mégis..te voltál az én szerencsém, és én a tiéd...legalábbis ezt hazudtad.

Imádtam, hogy sokáig alszol, hogy egy óra volt, mire reggel magadhoz térsz. Szerettem nézni, hogy hozzám bújsz, amikor ébredezel. Szerettem, ahogy mindent beleadva átölelsz, mintha nem akarnál elveszíteni. Ahogy csókoltál és csókoltalak, abban benne volt minden vágy...legalábbis én úgy éreztem. 

Azt mondtad nehéz időszakon vagy túl. Elmondtam, hogy én is. Mindketten boldogok akartunk lenni, és megtaláltuk egymásban. Megmutattad hogy kell palacsintát feldobni a levegőben, én elvittelek olyan helyekre, ahol még nem jártál. Mindketten szerettünk volna kirándulni, terveztünk...hosszabb távra...kimondtad, hogy szeretsz, azt hittem ennek volt jelentősége. Kiderült, hogy csak egy szó volt, amit úgy használtál, mint bármelyiket.

Aztán eltűntél. Nem volt már kis kifli, nagy kifli az ágyban. Nem voltak már közös reggelik és vacsorák. Nem volt lustálkodás, sem jó reggelt üzenet. Nem vártál már az ajtóban, mikor értem jöttél. Nem volt több "kincsem", sem "életem". Nem voltam már a szerencséd. 

Meggyűlöltem a kedvenc helyeimet, mert ott jártam veled. Azóta nem sütöttem palacsintát, mert rád emlékeztet. Már nem alszom az ágy szélén, mert nem vagy ott, hogy hozzám bújj. Többé már nem húzom fel az ébresztőt korábbra, mert nem kell, hogy felébresszelek. Már nem mondom, hogy szeretlek, mert elvetted a szó igaz jelentését. Elvittél mindent, és meg sem magyaráztad, csak itt hagytál egy sablonos üzenetet, hogy "nekedmostegyedülkelllenned". Remélem megérte.

Már megint itt vagy. A gondolataimban. Nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Nem sikerült még mindig kitörölni az agyam rejtett zúgaiból. Még mindig itt vagy. Az emlékeimben. Igazából nehéz lenne elfelejteni téged, hisz minden rád emlékeztet. A lakásban lévő ajtónk, az ajtó kitámasztó, amit tőled kaptam meglepetésként. Ha felnézek a plafonra, akkor is ott vigyorog rám gúnyosan a szobánkat megvilágító lámpa. Az egész szoba rólad mesél. Az ágyunk, amit meglepetésszerűen összeszereltél, mikor egyszer hazaértem. Amiben egykor úgy öleltél, mint aki sosem akar már elengedni. A polcod a szekrényben, ami még mindig a te ruháiddal van tele. A szekrény alsó fiókja, ami a te emlékeidet őrzi. Annak a legmélyén van eltemetve minden, amit egykor tőled kaptam. A rózsacsokor, amire az volt írva, hogy "Szeretlek", emlékszem, megkérdeztem, hogy tényleg szeretsz? Pedig már akkor tudtam, hogy baj van, és te mégis a szemembe mondtad, hogy "Igen"! Ott kezdődött a hazugságod. Amit én még akkor elhittem. Ott kezdtél el megváltozni. Ott váltál azzá, akit már nem ismerek. Nem tudtalak visszahozni, már nem az voltál, akit még mindig szeretek. Pedig várom...annyira várom, hogy újra itt legyen az az ember, aki korábban voltál. Aki velem voltál. Aki mellettem voltál. Mit meg nem adnék, ha újra érezném ölelésed óvását. Ha még egyszer úgy néznél rám, mint aki fél, hogy elveszít. Emlékszem, régen még a széltől is óvtál. Emlékszem, mennyire szerettél. És mindez már egy éve...már eltelt egy év, és te még mindig itt vagy...bennem.

Eltelt egy év. Egy éve már, hogy elmentél. Mintha tegnap lett volna. Még mindig erősen hasít belém a fájdalom...mintha tegnap lett volna. Egy éve azt hittem ilyenkorra már túl leszek rajtad. De nem. Nem tudok. Talán mert még mindig nem értem ezt az egészet. Még mindig nem sikerült felfognom, hogy történhetett mindez. Hisz boldog voltam. Azt hittem boldogok voltunk. Hisz terveink voltak, megvolt mindenünk. Aztán, mint villámcsapás az égből, Te megváltoztál. Más ember lettél. Egy idegen. Egy idegen volt velem szemben. Mert Te, Te nem tetted volna ezt velem. Te nem dobtál volna el. Te nem bántottál volna. Te nem  akartad volna, hogy szenvedjek. Miattad. Te velem maradtál volna örökre. Hisz ezt ígérted. Te nem szúrtál volna újra és újra kést a szívembe, Te megvédted volna! Te nem hazudtál volna nekem. Te tartottad volna az ígéreted. Te szerettél volna. Te akartál volna! Te nem hagytál volna magamra soha! De mégis...TE tetted! Te tiportál el, engem, az életünket, az emlékeinket. Te nem ugyanaz vagy, akibe beleszerettem, mégis minden nap ránk gondolok. Várom, hogy visszagyere. Hogy az az ember, akibe beleszerettem újra megjelenjen az ajtóm előtt és azt mondja: "Itt vagyok, megjöttem!" Várom, hogy újra melletted ébredjek, hogy újra lássam, ahogy mellettem ébredsz fel. Várom, hogy megcsókolj, hogy újra átölelj. Várom, hogy újra készítsek neked reggelit. Várom, hogy várhassalak, mikor megérkezel a munkából. Várom, hogy melletted legyek, hogy segítsek. Látni akarom, hogy értem és miattam mosolyogsz. Hallani, hogy azt mondod, jó reggelt! Várom, hogy többé ne kelljen várnom Téged...

Talán igazán sosem szerettem ki belőled. Talán nem sebeztél meg elég mélyen. Vagy csak annyira szerettelek, hogy egyáltalán nem érdekelt. Talán én tényleg elhittem, hogy te voltál az. Elhittem, hogy te vagy az Igazi. Hisz olyan jól alakult minden. Annyira szerettél. És én annyira szerettelek. És most csak nézem az emlékeinket, amikor még szivemnek szólítottál. A képeket, amin még engem csókoltál. A hangodat hallom és a kezeidet érzem, amikor lehunyom a szemem. Érzem az illatod, látlak a reggelekben, de már nem vagy ott. Melletted kellene, hogy ébredjek, de csak a hideg valóság jut, amikor az ágy másik fele már üres. Már olyan rég üres. Eltűntél. Nem ölelsz, nem vigyázol már rám. Nem nézel már rám, úgy mint rég. Hová tűnt minden? Hová tűntünk? Hová tűnt a biztonság? Hová tűnt a bizalom? Hogy tűnhettél így el? Te...Te, aki annyira más volt. Azt hiszem, mindig az bánt a legjobban, akiről nem feltételeznénk. Te ilyen voltál. A legtisztább és legőszintébb embernek hittelek, aki soha, de soha nem tudna bántani, aki majd mindig mellettem lesz és csodálva szeret. De nem...ugyanolyanná váltál, mint bárki más. És nem maradt semmi. Csak az emlékeim, arról az emberről, akit életem végéig tudtam volna szeretni...egy baj volt csupán: hogy nem létezett.

Miért nem kell a rendes, a normális, az épeszű? Miért nem kell, aki nem a pénztárcádat nézi, hogy mikor viszed már el vásárolni, aki nem azt nézi, hogy milyen az autód és ugyan miért csak egy használt biciklid van? Miért nem jó, ha valaki szeret és megbecsül? Miért válogattok? Miért vacilálsz a normális és az őrült között? Mit tudsz kezdeni egy divatpicsával? Mire jó, ha nem tudsz vele beszélgetni? Hogy a kirakatba tedd? Megéri? 

Megéri nektek eldobni a jót, aki rátok figyel és gondoskodik rólatok? Aki sosem hazudik, és elfogad olyannak, amilyen vagy? Aki képes alkalmazkodni és várni rád, amíg haza nem érsz? Akinek nem számít, hogy mennyi pénz van a bankszámládon, csak az, hogy vele legyél? Megéri egy idő után elhagyni azt, ami jó és igaz? Egy afférért? Egy ebédért? Egy kínos éjszakáért? Kíváncsiság miatt? Vagy azért mert hirtelen nem tudod mit akarsz és inkább elmenekülsz? Mert nem ismered saját magad? Megéri elmenni onnan, ahol otthon érezted magad és szeretetben voltál? Megéri feladni annyi évet és energiát, amit egy igazi, őszinte kapcsolatba tettél? Megéri inkább felvenni a nyúlcipőt és nem harcolni tovább? Mert egyszerűbb egy újat kezdeni, mint megjavítani azt, ami javítható. Mert egyszerűbb eltűnni egy szó nélkül, mint elmondani az igazat. Mert, ha mindezekért megéri elmenni onnan, ahol minden tökéletes volt, akkor számodra sosem volt igaz...akkor csak hazugságot adtál...

Ha hiányoznék, kérlek ne keress. Ha hiányoznék, ne akard elmondani. Ne akarj a közelembe férkőzni. Ne keress meg! Ne gyere utánam! Ne írogass! Egyszerűen csak lépj tovább, ahogy eddig is tetted...

Mikor hiányoztál, nem kerestelek. Amikor éreztem az érintésed hiányát, nem kerestelek. Amikor téged láttalak egy idegen arcában, nem fordultam utána. Amikor sírva aludtam el a sötét szobánkban, nem írtam, hogy kérlek gyere és ölelj át, mert nem bírom tovább. Amikor az emlékeinkkel küszködtem, nem írtam, hogy teremtsünk újakat! Nem kerestelek, mert nem akartad. Nem kerestelek, mert tudtam, neked nem jelentene semmit. Egyszerűen csak vártam, hogy elmúlj. Egyedül. Magányosan. Vártam, hogy vége legyen, hogy ne sírjak tovább. Hogy ne arra riadjak fel az éjszaka közepén, hogy nem vagy mellettem. Legyőztem a kényszert, hogy akarjam, hogy tudd, hogy hogy érzek. Mert tudtam, neked nem jelentene semmit...Aztán elengedtelek, életem legnehezebb feladata volt. És később, felbukkantál...azt mondtad: hiányzom.

Vajon mi járt a fejedben? Mit képzeltél? Miben hittél? Hogy engedhetted meg magadnak, hogy hiányozzak és ezt tudasd velem? Mi vitt rá? A magány? Az emlékek? A "nemtudom" hova tartozás? Vagy egyszerűen csak bántani akartál...megint. Hisz, ahogy kimondtad, én már rohantam is feléd. Rohantam, mert rájöttem, hogy mégsem engedtelek el igazán. Hogy még mindig ugyanott járok, mint mikor elmentél. Talán még szeretlek is. Csak egy baj van, már nem hiszek a szerelemben. Nem létezik. Így inkább gyűlöllek. Gyűlöllek, mert elhagytál. Gyűlöllek, mert a porba tiportad a legszebb éveinket. Gyűlöllek, mert minden, ami szép volt, borzalmassá tetted. Gyűlöllek, mert sosem voltál velem őszinte. De legfőképp azért gyűlöllek, mert hazudtál...

Csak eszembe jutottál. Mint mindennap. Csak eszembe jutott a szemed, ahogy rám nézett. Eszembe jutott, ahogy egymásra néztünk. Amikor még akartál. Csak egy kicsit eszembe jutott az illatod, amit azóta sem felejtettem el. Ami csak úgy megcsap, amikor rád gondolok. Csak egy kicsit hiányzol. Csak eszembe jutott a kezed érintése, ahogy végig simult az arcomon. A karod ölelése, amelyben örökre el tudtam volna veszni. Csak egy kicsit úgy éreztem, hogy melletted biztonságban vagyok, és soha nem érhet semmi baj. Csak egy kicsit csalódtam.

Csak egy kicsit csalódtam, mert nem vigyáztál rám. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit feltörtek az emlékek, mert veled voltam boldog. Csak egy kicsit azt hittem, hogy te is az voltál. Csak egy kicsit fáj, hogy nem láthatlak minden nap, hogy nem nézhetek rád. Csak egy kicsit fáj, hogy nem ébredek melletted, és nem ölelsz már át. Csak egy kicsit hiányzik az élet, veled. Csak egy kicsit néznék a szemedbe és ölelnélek egészen szorosan. Csak egy kicsit maradnék még veled, amíg véget nem ér az élet. Csak egy kicsit maradhatnál...csak egy kicsit...velem.

Csak egy kicsit felejthetném el, hogy mennyire becsaptál. Csak egy kicsit lennék már túl rajtad. Csak egy kicsivel szeretnélek már kevésbé. Csak egy kicsit ne akarnálak már. Csak tűnnél már el a fejemből és a szívemből...csak egy kicsit...

Mert amíg te egy szó nélkül tovább léptél, addig nekem meghasadt a szívem. Amíg te eltűntél, én végig csak téged kerestelek. Amíg nem tudtam rólad semmit, azt kívántam bár itt lennél velem. Amíg te másokkal vígadoztál, én újra és újra próbáltam összetenni magam. Amíg te nyugodtan aludtál, én csak forgolódtam és bámultam a sötétséget. Amíg te nem gondoltál rám, én mindenkiben téged kerestelek.

Amíg te nem tudtad, hogy mit vesztettél, én minden egyes nap azzal küzdöttem, hogy elfelejtsem a tökéletesnek hitt élteünket. Mert én tényleg azt hittem...

Minden könnycsepp érted volt. Minden elcsuklott mondatom, a visszafolytott fájdalmam volt. Minden egyes nap, csak az életünk pörgött le a szemem előtt. Nekem volt mit vesztenem. Hisz te voltál a minden. Mondd, mégis hogy tudnék ezen tovább lépni? Kérlek taníts meg rá, mert úgy látom, neked nagyon is sikerült...