Már megint itt vagy. A gondolataimban. Nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Nem sikerült még mindig kitörölni az agyam rejtett zúgaiból. Még mindig itt vagy. Az emlékeimben. Igazából nehéz lenne elfelejteni téged, hisz minden rád emlékeztet. A lakásban lévő ajtónk, az ajtó kitámasztó, amit tőled kaptam meglepetésként. Ha felnézek a plafonra, akkor is ott vigyorog rám gúnyosan a szobánkat megvilágító lámpa. Az egész szoba rólad mesél. Az ágyunk, amit meglepetésszerűen összeszereltél, mikor egyszer hazaértem. Amiben egykor úgy öleltél, mint aki sosem akar már elengedni. A polcod a szekrényben, ami még mindig a te ruháiddal van tele. A szekrény alsó fiókja, ami a te emlékeidet őrzi. Annak a legmélyén van eltemetve minden, amit egykor tőled kaptam. A rózsacsokor, amire az volt írva, hogy "Szeretlek", emlékszem, megkérdeztem, hogy tényleg szeretsz? Pedig már akkor tudtam, hogy baj van, és te mégis a szemembe mondtad, hogy "Igen"! Ott kezdődött a hazugságod. Amit én még akkor elhittem. Ott kezdtél el megváltozni. Ott váltál azzá, akit már nem ismerek. Nem tudtalak visszahozni, már nem az voltál, akit még mindig szeretek. Pedig várom...annyira várom, hogy újra itt legyen az az ember, aki korábban voltál. Aki velem voltál. Aki mellettem voltál. Mit meg nem adnék, ha újra érezném ölelésed óvását. Ha még egyszer úgy néznél rám, mint aki fél, hogy elveszít. Emlékszem, régen még a széltől is óvtál. Emlékszem, mennyire szerettél. És mindez már egy éve...már eltelt egy év, és te még mindig itt vagy...bennem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.