Apró dolgok-nagy világ

Ha hiányoznék, kérlek ne keress. Ha hiányoznék, ne akard elmondani. Ne akarj a közelembe férkőzni. Ne keress meg! Ne gyere utánam! Ne írogass! Egyszerűen csak lépj tovább, ahogy eddig is tetted...

Mikor hiányoztál, nem kerestelek. Amikor éreztem az érintésed hiányát, nem kerestelek. Amikor téged láttalak egy idegen arcában, nem fordultam utána. Amikor sírva aludtam el a sötét szobánkban, nem írtam, hogy kérlek gyere és ölelj át, mert nem bírom tovább. Amikor az emlékeinkkel küszködtem, nem írtam, hogy teremtsünk újakat! Nem kerestelek, mert nem akartad. Nem kerestelek, mert tudtam, neked nem jelentene semmit. Egyszerűen csak vártam, hogy elmúlj. Egyedül. Magányosan. Vártam, hogy vége legyen, hogy ne sírjak tovább. Hogy ne arra riadjak fel az éjszaka közepén, hogy nem vagy mellettem. Legyőztem a kényszert, hogy akarjam, hogy tudd, hogy hogy érzek. Mert tudtam, neked nem jelentene semmit...Aztán elengedtelek, életem legnehezebb feladata volt. És később, felbukkantál...azt mondtad: hiányzom.

Vajon mi járt a fejedben? Mit képzeltél? Miben hittél? Hogy engedhetted meg magadnak, hogy hiányozzak és ezt tudasd velem? Mi vitt rá? A magány? Az emlékek? A "nemtudom" hova tartozás? Vagy egyszerűen csak bántani akartál...megint. Hisz, ahogy kimondtad, én már rohantam is feléd. Rohantam, mert rájöttem, hogy mégsem engedtelek el igazán. Hogy még mindig ugyanott járok, mint mikor elmentél. Talán még szeretlek is. Csak egy baj van, már nem hiszek a szerelemben. Nem létezik. Így inkább gyűlöllek. Gyűlöllek, mert elhagytál. Gyűlöllek, mert a porba tiportad a legszebb éveinket. Gyűlöllek, mert minden, ami szép volt, borzalmassá tetted. Gyűlöllek, mert sosem voltál velem őszinte. De legfőképp azért gyűlöllek, mert hazudtál...