Tudod mi a baj? Az, hogy azt hittem egész életemben rád vártam. Azt hittem te vagy az, akire szükségem volt, akit nekem szántak. Úgy gondoltam, megérte a sok szenvedés és várakozás, mire megérkeztél. De tévedtem. Nem te voltál. Nem téged szántak nekem. Pedig minden olyan jól indult. Igazi filmbe illő első randi a moziban. A mozi utáni egymás mellett üldögélés egy ital társaságában. Az első csók a film alatt. Aztán bumm, máris magadba bolondítottál. És én is téged. Azt hittük megtaláltuk egymást. Azt hittük ez örök lesz. Örökké szól majd. Már nem akartál elengedni és én sem téged. Hisz minden klappolt. Te engem, én téged akartalak. Egymást akartuk és egymásért éltünk. Legalábbis azt hittem.
Vakon bíztam benned, vakon szerettelek. Bármit elhittem. Mindent akartam. Akartam a közös életet. Veled. Vártam rád, mert szerettelek. Elhittem, hogy minden így marad. Mert szerettél. De egy nap azt mondtad, hogy már nem. Nem akarsz engem. Nem akarod, hogy várjalak. Nem akartál maradni. Mert erősebb volt a vágyakozás az ismeretlen után, mint utánam. Nem voltam fontos, mert akkor sose szúrtál volna tőrt a szívembe a szavaiddal. Ott álltam megsemmisülve, a leomlott életünk előtt. Összedőlt, mint egy kártyavár. És téged nem érdekelt. Nem néztél vissza, hogy összeszedd, hogy helyrerakd a darabokat. Pedig azt mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtam, hogy te így szeretsz. Nem tudtam, hogy nálad ez csak ideig-óráig tart. Nem volt ez más, csak kíváncsiság, hisz ugyanúgy tűntél el...Kíváncsiságból...más iránt...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.