Hiányoztál. Magam sem tudtam, de így volt. Addig a percig nem voltam vele tisztában, míg újra nem láttalak. A bús, szomorú arcodat, mely azért sírt némán, hogy velem legyen. A szemeidet, melyekben örökre el tudtam volna veszni. A két karodat, mely mindig oly óvón védett. Hiányoztál. Nem tudtam, hogy még tudnálak szeretni. Hisz összezavarsz. Te mentél el, és hagytál elveszni. Megsemmisültem. Ott, akkor, azon a téli napon, minden összeomlott. Felidéznem sem kell, hisz itt él bennem, örökre... Az érzés, mikor mindent elvesztettem. Komolyan hangzik, bár mégis igaz. Hisz a mindenem voltál. A megnyugvás a nap végén, a mosoly az arcomon. A melegség a szívemben, ami egyből elöntött. Nem éreztelek nyűgnek, nem akartam soha, hogy elmenj. Én csak szerettelek...tisztán és őszintén. Ahogy te sosem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.