Talán igazán sosem szerettem ki belőled. Talán nem sebeztél meg elég mélyen. Vagy csak annyira szerettelek, hogy egyáltalán nem érdekelt. Talán én tényleg elhittem, hogy te voltál az. Elhittem, hogy te vagy az Igazi. Hisz olyan jól alakult minden. Annyira szerettél. És én annyira szerettelek. És most csak nézem az emlékeinket, amikor még szivemnek szólítottál. A képeket, amin még engem csókoltál. A hangodat hallom és a kezeidet érzem, amikor lehunyom a szemem. Érzem az illatod, látlak a reggelekben, de már nem vagy ott. Melletted kellene, hogy ébredjek, de csak a hideg valóság jut, amikor az ágy másik fele már üres. Már olyan rég üres. Eltűntél. Nem ölelsz, nem vigyázol már rám. Nem nézel már rám, úgy mint rég. Hová tűnt minden? Hová tűntünk? Hová tűnt a biztonság? Hová tűnt a bizalom? Hogy tűnhettél így el? Te...Te, aki annyira más volt. Azt hiszem, mindig az bánt a legjobban, akiről nem feltételeznénk. Te ilyen voltál. A legtisztább és legőszintébb embernek hittelek, aki soha, de soha nem tudna bántani, aki majd mindig mellettem lesz és csodálva szeret. De nem...ugyanolyanná váltál, mint bárki más. És nem maradt semmi. Csak az emlékeim, arról az emberről, akit életem végéig tudtam volna szeretni...egy baj volt csupán: hogy nem létezett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.