Tudod milyen az, amikor valakit kiszakítanak az életedből? Sőt, milyen az, amikor magától kisétál belőle? Elviselhetetlen. Hisz az űr, amit maga után hagy, betölthetetlen. Amíg ott volt, mindennap részeként az életednek, addig nem is tűnt fel, milyen kietlen nélküle a világ. Addig nem láttad, hogy üresek a napok nélküle. Addig ízesebb volt az étel, szebben ragyogott a nap, és úgy érezted van miért felkelned. Aztán eltűnt. Kilépett magától, mert talált fontosabbat az életben, mint te. Már nem keresett mindennap, már nem beszéltetek hajnalokig. Már nem volt fontos számára miattad ébren maradnia. Már nem kérdezte meg, hogy hogy vagy. Már nem tűntetett ki a figyelmével, és nem akarta mindenáron, hogy maradj. Már nem azt jelentette számára a hiányzol, amit neked.
Milyen is, ha kiszakad valaki az életedből? Elmondhatatlanul fájdalmas érzés. Még, ha soha nem is fogta meg a kezed, még ha soha nem is volt konkrétan jelen az életedben, de mégis ott volt. A napjaidban, távolról ugyan, de támogatott, óvott s talán még féltett is. De már nem tudod elmesélni neki a napod, már nem nevettek többé együtt. Már nem az érdekli, hogy veled mi történt. Már nem vele kelsz, és nem vele fekszel. Csak bámulod a kijelződ, de nem csipog, nem szólal meg, már nem ír. Már nem írsz, mert tudod, jobban fájna, mint írni neki. Ezért hát elengeded. Mint mindenkit az életedben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.