Mintha nem kapnék levegőt, fuldoklom. Mintha rátelepedett volna a mellkasomra valami, ami megfolyt. A hiányod az. A ki nem mondott szavak, amik belülről emésztenek. Mert nem tudtam neked elmondani, amitől talán jobb lett volna mindkettőnkek. Nem tudtam elmondani, hogy jó veled, hogy bármilyen hihetetlennek is tűnik, boldoggá tettél. Nem tudtam elmondani, hogy ha a szemedbe nézek, megnyugszom; hogy a nap minden percében eszembe jutsz. Nem tudtam elmondani, hogy megváltoztattál, hogy ennek hatására még inkább érdekes lettél a számomra. Nem tudtad, de fontos voltál. Olyan hihetetlenül gyorsan és váratlanul törtél be az életembe, ahogyan távoztál. Csak sokkal nagyobb zűrzavart hagytál magad után...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.