Üres vagyok. Üresen sétálok végig a napsütötte utcákon. Nem jelent már semmit. Nem érzem a napfény boldogító melegét. Nem látom a boldogságot. Nem látom a célt. Üres lett minden. Megfakult minden. Már nem tudom megtalálni a kis dolgokban a szépséget. Nem látom meg a jót. Csupán céltalanul bolyongok a magányos utcákon. Nincs erőm a jóhoz. Nincs erőm felölteni az álarcot. Nem bírok már tovább tettetni. Fáj.
Fáj, hogy erősnek kell lennem. Fáj, hogy minden pillanat kicsit összetör. Fáj, hogy látom mások boldogok, és nekem még csak a halvány szikrája sem jut. Fáj, mert én is boldog voltam. Mert azt hittem nálam ez örökké tart majd. És nem tudom elengedni. Nem megy. Nem tudok megvállni tőled. Az emlékeinktől. Az életünktől. Hiszen elhitetted velem, hogy mi, mindig MI leszünk. És én olyan naívan és boldogan hittem neked. És most itt vagyok, egyedül. Felfogni sem tudom, neked hogy ment olyan könnyen az elengedés. Neked hogy megy mindennap a felkelés. A mosoly. Az élet. Hisz engem olyan mérhetetlen nagy ürességgel hagytál itt, hogy még a világ is érzi, mennyire megsemmisültem. Már nem vagyok önmagam. Nem tudok örülni semminek, mert elvettél tőlem valamit. Elvetted a boldogságomat. Az életemet. És tudom, hogy egyszer visszanyerem még, de úgy érzem, hogy sose jön el az a nap...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.