Eltelt egy év. Egy éve már, hogy elmentél. Mintha tegnap lett volna. Még mindig erősen hasít belém a fájdalom...mintha tegnap lett volna. Egy éve azt hittem ilyenkorra már túl leszek rajtad. De nem. Nem tudok. Talán mert még mindig nem értem ezt az egészet. Még mindig nem sikerült felfognom, hogy történhetett mindez. Hisz boldog voltam. Azt hittem boldogok voltunk. Hisz terveink voltak, megvolt mindenünk. Aztán, mint villámcsapás az égből, Te megváltoztál. Más ember lettél. Egy idegen. Egy idegen volt velem szemben. Mert Te, Te nem tetted volna ezt velem. Te nem dobtál volna el. Te nem bántottál volna. Te nem akartad volna, hogy szenvedjek. Miattad. Te velem maradtál volna örökre. Hisz ezt ígérted. Te nem szúrtál volna újra és újra kést a szívembe, Te megvédted volna! Te nem hazudtál volna nekem. Te tartottad volna az ígéreted. Te szerettél volna. Te akartál volna! Te nem hagytál volna magamra soha! De mégis...TE tetted! Te tiportál el, engem, az életünket, az emlékeinket. Te nem ugyanaz vagy, akibe beleszerettem, mégis minden nap ránk gondolok. Várom, hogy visszagyere. Hogy az az ember, akibe beleszerettem újra megjelenjen az ajtóm előtt és azt mondja: "Itt vagyok, megjöttem!" Várom, hogy újra melletted ébredjek, hogy újra lássam, ahogy mellettem ébredsz fel. Várom, hogy megcsókolj, hogy újra átölelj. Várom, hogy újra készítsek neked reggelit. Várom, hogy várhassalak, mikor megérkezel a munkából. Várom, hogy melletted legyek, hogy segítsek. Látni akarom, hogy értem és miattam mosolyogsz. Hallani, hogy azt mondod, jó reggelt! Várom, hogy többé ne kelljen várnom Téged...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.