El kell, hogy engedjelek. Nem mehet így tovább. Nem akarok folyton rád gondolni. Nem akarok folyton arra gondolni, hogy neked már csak egy múló pillanat sem vagyok. Egy megfakult emlék, talán még annyi sem. Csupán egy homály a múltból, ami időzött nálad, aztán tovatűnt.
Voltam én fény, ami beragyogta az életed. Voltam egy csoda, akire mindig is vágytál. Én voltam a kincs, amit végre megtaláltál. A hiányzó darab az életedből. A lány, akit mindig is kerestél. Én voltam az élet, amitől éltél. Én voltam a mosoly az arcodon, a ragyogás a szemedben, a szerelem a szívedben. Én voltam az örökké az örökkévalóságban.
De megtört. Nem lettem más, csak egy múló emlék. Egy a sok közül. Én lettem a kincs, akit már nem is kerestél. A darab az életedből, aki már nem hiányzott sehonnan. A lány lettem, aki többé már nem kellett. Én lettem a csoda, amit meguntál. Nem voltam már mosoly az arcodon, nem láttam a szemeidben magam. Nem volt már csillogás, nem volt már örökké. Én lettem az emlék, a sok közül. Elmúltam, mert már nem lehettem az az egy...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.