Eszembe jutsz még? Igen. Gondolok e még rád? Nem. Már nem. Néhány megfakult emlék suhan át gondolataimban, de onnan tovább is lép. Nem akarom már, hogy velem légy. Nem hiányzik már semmi belőled. Mert ma már tudom, nem téged szerettelek. Hanem azt, akinek mutattad magad. Akinek elképzeltelek, akinek elhittelek. De tudom jól, ezt az álomképet nem tudnád már tovább fenntartani. Hiába az elbűvölő mosolyod, hiába az odfigyelésed, a mindent akarásod. Már tudom, hogy ez csak képmutatás. Hazugság. És tudom, hogy nem az én hibám. Tudom, hogy nem én képzeltem bele sokat, hanem te mutattál teljesen mást. És tudom, hogy nem sokáig bírod így. Tudom, hogy később sem leszel jobb.
Igen, szerettem, ahogy szerettél. Szerettem, ahogy rám néztél és ahogy elhitetted mindenkivel - köztük velem is - hogy mennyire fontos vagyok neked. Szerettem, hogy én voltam a mindened. Elhittem, hogy csak én hiányoztam az életedből. Hiányzik, hogy valaki úgy nézzen rám még egyszer. De tudom, hogy tőled csak hazugság volt. Tudom, hogy nem volt igaz semmi. Nehéz volt beismerni, nehéz ezt elfogadni, de tudom: te nem tudsz őszintén, teljes szívvel szeretni. Tökéletesnek hittelek, de mára már tudom, hogy tele vagy hibákkal. És a legnagyobb hibád, hogy becsaptál. Hogy be tudtál csapni....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.