Telnek a napok, levetett emlékek fátylát viselem. Újabb éjszaka, újabb megpróbáltatás. Túl élem a nappalt, a délutánt, mosolyogva fordulok az emberek felé, mintha nem fájna semmi. Mintha nem tettek volna tönkre. Mintha nem bántottál volna. Mosolyogva élem túl. És azt hiszik jól vagyok...
Hazaérek és újra szembe kell néznem a magánnyal. A fájdalommal. Azzal, hogy már nem vársz. Szembe kell néznem a sötétséggel, az elhagyott szobánkkal. Azzal, hogy már nem érdeklődsz, hogy hogy telt a napom. Már nem vagy kíváncsi rám. Már nem féltesz. Már nem írsz. Műmosollyal telnek a napjaim, de tudom, hogy hazaérvén újra a könyekkel kell szembenéznem. És tudom, hogy neked nem. Neked minden könnyebben megy. Téged nem bánt ez az egész. Neked nem fáj. neked nem kell ezzel megküzdened nap, mint nap. Nem kell elnyomnod a közös emlékeinket, a hirtelen felvillanó, fájó közös pillanatainkat. Nem kell éjjel visszaaltatnod magad, mert megint velem álmodtál és keresel. Persze mindhiába. Hisz nem vagy itt, csupán álom voltál...
Sokáig kerestelek minden arcban. Vártam, hogy majd belépsz az ajtón. Vártam, hogy rám gondolsz és eszedbe jutok. Vártam, hogy hiányozzak. Vártam, hogy akarj. Vártam...Akartam, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. De nem tudok felébredni, mert ez tényleg a valóság...Tényleg nem vagy itt. És ez a legrosszabb rémálom...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.