Apró dolgok-nagy világ

Emlékszel, mikor még mindent megtettél volna értem? Én igen. Emlékszel, mikor alig vártad, hogy végre megfogd a kezem? Én igen. Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy csodálatos vagyok? Én igen. Emlékszel, hogy féltem az érzéseidtől? Én igen. Emlékszel, hogy azt mondtad, te vagy az, akiben tényleg bízhatok majd? Én igen. Emlékszel, hogy milyen volt az első csókunk? Én igen. Emlékszel, mikor megosztottad velem a titkaid? Én igen. Emlékszel, milyen jól és könnyen ment minden? Én igen.

És arra emlékszel, mikor azt mondtad én vagyok a mindened? Én igen. És arra, mikor azt mondtad már nem szeretsz? Én igen. És arra, hogy mit éreztem, miután ezt megértettem? Arra te biztos nem. Te nem emlékezhetsz, mert nem voltál ott. Nem voltál mellettem. Elmentél. Emlékszel, hogy azt mondtad sose hagysz el? És mégis elmentél? Én igen. Emlékszem az összes fájdalomra, amit magad után hagytál. Mindenre, amit összetörtél. Emlékszem az emlékeinkre, a megfakult boldog pillanatokra. Arra, hogy darabjaimra hullottam szét. Az összes estére, amit sírva töltöttem, mikor nem tudtam aludni a hiányodtól. A bizonytalanságra, amikor még nem tudtam, hogy hogy lesz újra életem. 

Emlékszel, mikor visszatértél? Én igen. Nem fájt, csupán sajnáltalak. Emlékszel, hogy azt mondtad nem vagy boldog? És hogy én kellek hozzá? Én igen. És elhittem. Emlékszel, hogy újra hazudtál és kihasználtál? És arra, hogy én újra meg újra belesétáltam ebbe a csapdába? Én igen. Hisz ott voltam. Elhittem megint. És arra emlékszel, mikor újra felkerestél, de én már nem voltam sehol? Én igen. Mert eldöntöttem, hogy többé nem hagyom, hogy becsapj. Emlékszem, hogy többé már nem akartam rád emlékezni.

Hiányoztál. Magam sem tudtam, de így volt. Addig a percig nem voltam vele tisztában, míg újra nem láttalak. A bús, szomorú arcodat, mely azért sírt némán, hogy velem legyen. A szemeidet, melyekben örökre el tudtam volna veszni. A két karodat, mely mindig oly óvón védett. Hiányoztál. Nem tudtam, hogy még tudnálak szeretni. Hisz összezavarsz. Te mentél el, és hagytál elveszni. Megsemmisültem. Ott, akkor, azon a téli napon, minden összeomlott. Felidéznem sem kell, hisz itt él bennem, örökre... Az érzés, mikor mindent elvesztettem. Komolyan hangzik, bár mégis igaz. Hisz a mindenem voltál. A megnyugvás a nap végén, a mosoly az arcomon. A melegség a szívemben, ami egyből elöntött. Nem éreztelek nyűgnek, nem akartam soha, hogy elmenj. Én csak szerettelek...tisztán és őszintén. Ahogy te sosem...

Eszembe jutsz még? Igen. Gondolok e még rád? Nem. Már nem. Néhány megfakult emlék suhan át gondolataimban, de onnan tovább is lép. Nem akarom már, hogy velem légy. Nem hiányzik már semmi belőled. Mert ma már tudom, nem téged szerettelek. Hanem azt, akinek mutattad magad. Akinek elképzeltelek, akinek elhittelek. De tudom jól, ezt az álomképet nem tudnád már tovább fenntartani. Hiába az elbűvölő mosolyod, hiába az odfigyelésed, a mindent akarásod. Már tudom, hogy ez csak képmutatás. Hazugság. És tudom, hogy nem az én hibám. Tudom, hogy nem én képzeltem bele sokat, hanem te mutattál teljesen mást. És tudom, hogy nem sokáig bírod így. Tudom, hogy később sem leszel jobb. 

Igen, szerettem, ahogy szerettél. Szerettem, ahogy rám néztél és ahogy elhitetted mindenkivel - köztük velem is - hogy mennyire fontos vagyok neked. Szerettem, hogy én voltam a mindened. Elhittem, hogy csak én hiányoztam az életedből. Hiányzik, hogy valaki úgy nézzen rám még egyszer. De tudom, hogy tőled csak hazugság volt. Tudom, hogy nem volt igaz semmi. Nehéz volt beismerni, nehéz ezt elfogadni, de tudom: te nem tudsz őszintén, teljes szívvel szeretni. Tökéletesnek hittelek, de mára már tudom, hogy tele vagy hibákkal. És a legnagyobb hibád, hogy becsaptál. Hogy be tudtál csapni....

Tudod mi a baj? Az, hogy azt hittem egész életemben rád vártam. Azt hittem te vagy az, akire szükségem volt, akit nekem szántak. Úgy gondoltam, megérte a sok szenvedés és várakozás, mire megérkeztél. De tévedtem. Nem te voltál. Nem téged szántak nekem. Pedig minden olyan jól indult. Igazi filmbe illő első randi a moziban. A mozi utáni egymás mellett üldögélés egy ital társaságában. Az első csók a film alatt. Aztán bumm, máris magadba bolondítottál. És én is téged. Azt hittük megtaláltuk egymást. Azt hittük ez örök lesz. Örökké szól majd. Már nem akartál elengedni és én sem téged. Hisz minden klappolt. Te engem, én téged akartalak. Egymást akartuk és egymásért éltünk. Legalábbis azt hittem.

Vakon bíztam benned, vakon szerettelek. Bármit elhittem. Mindent akartam. Akartam a közös életet. Veled. Vártam rád, mert szerettelek. Elhittem, hogy minden így marad. Mert szerettél. De egy nap azt mondtad, hogy már nem. Nem akarsz engem. Nem akarod, hogy várjalak. Nem akartál maradni. Mert erősebb volt a vágyakozás az ismeretlen után, mint utánam. Nem voltam fontos, mert akkor sose szúrtál volna tőrt a szívembe a szavaiddal. Ott álltam megsemmisülve, a leomlott életünk előtt. Összedőlt, mint egy kártyavár. És téged nem érdekelt. Nem néztél vissza, hogy összeszedd, hogy helyrerakd a darabokat. Pedig azt mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtam, hogy te így szeretsz. Nem tudtam, hogy nálad ez csak ideig-óráig tart. Nem volt ez más, csak kíváncsiság, hisz ugyanúgy tűntél el...Kíváncsiságból...más iránt...

El kell engedned. Tovább kell lépned. Nem érdemel meg. - suttogták. Nem akartam, hogy eltűnj az életemből. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam elengedni azt, ami köztünk volt. Nem akartalak elfelejteni. Fájt minden lélegzetvétel, amit nélküled kellett vennem. Minden nap, amikor nem mondhattam el, hogy mi történt velem. A hiányod, amit csak én éreztem. A magány, ami körülölelt minden éjjel. A némaság, mert senki nem értette mi dúl bennem. A csend, ami folyton arra emlékeztetett, hogy már nem vagy itt.

Legjobban a düh fájt. A harag, ami teljesen felemésztett. A harag, amit nem tudtam hová tenni. Haragudtam az életre, magamra, az emberekre. Hibáztattam mindent és mindenkit. Az életet, mert elvett tőlem. Mert úgy éreztem bűntet. Nem tudtam, hogy mit tettem, mit rontottam el, amiért elvett tőlem. Haragudtam az emberekre, mert nem értették miért fájsz ennyire. Haragudtam rájuk, mert ők boldogok voltak, miközben az én életem darabjaira hullott szét. Haragudtam rájuk, mert számukra nem állt meg minden, mert mosolyogtak és azt akarták, hogy én is így tegyek. De én nem akartam, mert nem tudtam. És haragudtam magamra, mert hagytam, hogy elmenj. Mert lehet nem küzdöttem eléggé. Mert nem tudtam mit rontottam el. Mert magamat hibáztattam mindenért. Aztán rájöttem valamire. Nem magamra, és nem is az emberekre kell haragudnom, hanem rád. Hisz te rontottál el mindent, te dobtad el az életünket, te nem mondtál semmit. Miattad lettem magányos, miattad omlott össze az életem. Mert én építettem rád, én hittem benned. De hiába! Te nem voltál fer, te nem voltál őszinte, és te tettél tönkre mindent! Mert én ott voltam, én mindvégig akartalak és küzdöttem kettőnkért! Te nem akartad! Miattad lett vége...és lehet itt az ideje, hogy ennek örüljek...

Mától nem úgy gondolok rád, mint aki volt. Mától egyszerűen tovább lépek rajtad. Mától számomra halott vagy...Már nem engedem, hogy hiányozz a reggeli ébredésekből. Már nem tartok több helyet neked a szekrényben, mintha bármikor visszatérnél. Már nem óvom az itt hagyott ruháidat, mától túl lépek rajtad. Már nem kelek fel sírva az éjszaka közepén, és nem hagyom bekapcsolva a TV-t, hogy újra álomba merüljek. Már nem engedem, hogy eszembe juss. Mától nem lábad könnybe a szemem, ha meghallom a neved. Mától nem hagyom, hogy felzaklass.

Nem engedem, hogy a közös emlékeink újra a padlóra küldjenek. Nem engedem, hogy tudatt alatt velem légy. Nem engedek a szép emlékeknek, a szerelemnek, mi egykor miénk volt. Nem engedem, hogy gyengévé tégy. Nem hagyom, hogy meglássalak másban, hogy a hangod a fejemben csengjen. Nem gondolok arra, milyen naívan boldog voltam veled. 

Mondanám, hogy elengedlek, de tudom, teljesen mégsem tudlak. Várok a pillanatra, a napra, amikor egyszerűen csak kiszállnak belőlem az emlékeink. Amikor már nem kell erőlködnöm azon, hogy ne gondoljak rád. Hogy ne tegyem fel magamnak a kérdést, hogy: "Miért?" Mert el fog jönni, hisz mindig eljön. Amikor már nem fog érdekelni semmi, ami veled kapcsolatos. Amikor már nem foglak félteni. Nem fog érdekelni, hogy hogy vagy. Nem fogok arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... Mert eljön még az idő, amikor elfelejtelek. Amikor már nem fogsz fájni. Amikor boldogan mosolyogva kijelenthetem: Túl vagyok rajtad! És remélem eljön az a nap, amikor még te fogsz könyörögni, hogy bocsássak meg, és akkor én csendben elsétálok, ahogy te tetted velem...

Üres vagyok. Üresen sétálok végig a napsütötte utcákon. Nem jelent már semmit. Nem érzem a napfény boldogító melegét. Nem látom a boldogságot. Nem látom a célt. Üres lett minden. Megfakult minden. Már nem tudom megtalálni a kis dolgokban a szépséget. Nem látom meg a jót. Csupán céltalanul bolyongok a magányos utcákon. Nincs erőm a jóhoz. Nincs erőm felölteni az álarcot. Nem bírok már tovább tettetni. Fáj.

Fáj, hogy erősnek kell lennem. Fáj, hogy minden pillanat kicsit összetör. Fáj, hogy látom mások boldogok, és nekem még csak a halvány szikrája sem jut. Fáj, mert én is boldog voltam. Mert azt hittem nálam ez örökké tart majd. És nem tudom elengedni. Nem megy. Nem tudok megvállni tőled. Az emlékeinktől. Az életünktől. Hiszen elhitetted velem, hogy mi, mindig MI leszünk. És én olyan naívan és boldogan hittem neked. És most itt vagyok, egyedül. Felfogni sem tudom, neked hogy ment olyan könnyen az elengedés. Neked hogy megy mindennap a felkelés. A mosoly. Az élet. Hisz engem olyan mérhetetlen nagy ürességgel hagytál itt, hogy még a világ is érzi, mennyire megsemmisültem. Már nem vagyok önmagam. Nem tudok örülni semminek, mert elvettél tőlem valamit. Elvetted a boldogságomat. Az életemet. És tudom, hogy egyszer visszanyerem még, de úgy érzem, hogy sose jön el az a nap...

Már tudom, hogy nem szerettél. Tudom, hogy nem szerelem volt az, amit felém közöltél. Talán csak egy vágy. Egy múló akarat. Talán csak meg akartad tapasztalni, milyen az, ha van melletted valaki. Csak játszani akartál. Nem szeretni.

Nem kellettem eléggé. Mert nem akartál. Nem akartad. Nem akartad megpróbálni, nem akartad, hogy igaz legyen. Meg se próbáltad. Annyit sem mondtál, hogy ne haragudjak. Nem mondtad, hogy ez a te hibád. Nem mondtad, hogy nem nőttél még fel a feladathoz. Nem mondtad se az elején, se a végén. Te csak magadnak akartál jót. Te csak magadat nézted. Téged nem érdekelt, hogy megbántasz, nem érdekelt, hogy kihasználsz. Mert ezt tetted. Nem foglalkoztál az érzéseimmel. Az életünkkel. Egy perc alatt semmisítettél meg mindent. Engem. Minket. 

Nem az fáj már, hogy nem vagy itt. Az fáj, hogy hogy mentél el. Az fáj, hogy csalódtam. Benned. Benned, akiben azt hittem sose fogok. Mert elhittem, hogy Te vagy az az egy, aki más. Aki sose bántana. Aki sose okozna csalódást. Mert megígérted. Azt mondtad örökké szeretni fogsz. Azt mondtad sose hagysz el. Hogy ami köztünk van az örök, és senki el nem veheti. És igazad volt, nem vette el senki más, csak te dobtad el. Engem. Minket...

Telnek a napok, levetett emlékek fátylát viselem. Újabb éjszaka, újabb megpróbáltatás. Túl élem a nappalt, a délutánt, mosolyogva fordulok az emberek felé, mintha nem fájna semmi. Mintha nem tettek volna tönkre. Mintha nem bántottál volna. Mosolyogva élem túl. És azt hiszik jól vagyok...

Hazaérek és újra szembe kell néznem a magánnyal. A fájdalommal. Azzal, hogy már nem vársz. Szembe kell néznem a sötétséggel, az elhagyott szobánkkal. Azzal, hogy már nem érdeklődsz, hogy hogy telt a napom. Már nem vagy kíváncsi rám. Már nem féltesz. Már nem írsz. Műmosollyal telnek a napjaim, de tudom, hogy hazaérvén újra a könyekkel kell szembenéznem. És tudom, hogy neked nem. Neked minden könnyebben megy. Téged nem bánt ez az egész. Neked nem fáj. neked nem kell ezzel megküzdened nap, mint nap. Nem kell elnyomnod a közös emlékeinket, a hirtelen felvillanó, fájó közös pillanatainkat. Nem kell éjjel visszaaltatnod magad, mert megint velem álmodtál és keresel. Persze mindhiába. Hisz nem vagy itt, csupán álom voltál...

Sokáig kerestelek minden arcban. Vártam, hogy majd belépsz az ajtón. Vártam, hogy rám gondolsz és eszedbe jutok. Vártam, hogy hiányozzak. Vártam, hogy akarj. Vártam...Akartam, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. De nem tudok felébredni, mert ez tényleg a valóság...Tényleg nem vagy itt. És ez a legrosszabb rémálom...

El kell, hogy engedjelek. Nem mehet így tovább. Nem akarok folyton rád gondolni. Nem akarok folyton arra gondolni, hogy neked már csak egy múló pillanat sem vagyok. Egy megfakult emlék, talán még annyi sem. Csupán egy homály a múltból, ami időzött nálad, aztán tovatűnt.

Voltam én fény, ami beragyogta az életed. Voltam egy csoda, akire mindig is vágytál. Én voltam a kincs, amit végre megtaláltál. A hiányzó darab az életedből. A lány, akit mindig is kerestél. Én voltam az élet, amitől éltél. Én voltam a mosoly az arcodon, a ragyogás a szemedben, a szerelem a szívedben. Én voltam az örökké az örökkévalóságban.

De megtört. Nem lettem más, csak egy múló emlék. Egy a sok közül. Én lettem a kincs, akit már nem is kerestél. A darab az életedből, aki már nem hiányzott sehonnan. A lány lettem, aki többé már nem kellett. Én lettem a csoda, amit meguntál. Nem voltam már mosoly az arcodon, nem láttam a szemeidben magam. Nem volt már csillogás, nem volt már örökké. Én lettem az emlék, a sok közül. Elmúltam, mert már nem lehettem az az egy...