Apró dolgok-nagy világ

Csak az ágy üres oldala maradt utánad, az itt felejtett pólóid, amelyeken már az illatod sem érzem. A megfakult fényképeink, melyeken mintha nem is mi lennénk. A hazugságból kapott virágcsokrok maradtak utánad, melyeknek már semmi értelmét nem látom. A közös szobánk, amiről azt hittem a mi kuckónk marad. A lakás, amiben együtt éltünk, és már elviselni sem bírom a légkörét. 

Megfosztottál attól, amiben annyira bíztam és hittem. Megfosztottál mindentől, amiről azt hittem, hogy igaz. Elvetted az életet, amit kettőnkről álmodtunk meg. Elvetted az emlékeimet, kiszakítottál abból, amit az életemnek hittem. Az életünknek. 

Azt hittem végre célt értem. Megtaláltalak. Hogy a sok rossz után, végre megkaptam azt a jót, amit tényleg megérdemlek. De nem. Te meghátráltál. Kiléptél. Nem akartál többé. Se engem, se az életünket. Olyan gyorsan és sebesen léptél ki az életemből, mintha nem is lettél volna. Facsartál egyet a szívemen, eldobtad és többé már vissza se néztél rá. Nem kellett, pedig a tiéd volt. Nem akartad, pedig neked adtam. Egyszerűen túlléptél rajta, mintha soha nem is léteztünk volna együtt.

Szoktál rám gondolni? Vajon eszedbe jutok néha? Dereng még, hogy milyenek voltunk? Talán...boldogok?! Messze jársz már, és nem tudom merre lehetsz. Elmentél te is. Itt hagytál...nem volt harc, nem voltak hangos szavak, csak egy elmorzsolt könnycsepp...Meg akartalak állítani, de nem hagytad. Akartam, hogy maradj, hogy te is kimondd, amit még én sem mertem. Akartam, hogy úgy nézz rám, ahogy a legelso percben. Akartam, hogy számodra is a legjobb pillanatok maradjanak meg. Mert még a nap minden percében eszembe jutsz, benne vagy a pillanatokban. Hiányzol a reggeli ébredésbol és minden éjszakából. Hiányzik, hogy karod óvón átöleljen, hogy magadra húzz, mikor elfordulok. Hiányzik, hogy homlokon csókolj, hogy finoman megérints. Hiányzik, hogy te és én nem teljesedhettünk ki. Bár ne féltél volna ennyire, bár elég erős lettél volna, hogy szembenézz velünk. Csupán kézen kellett volna fognod és hagyni, hogy boldogok legyünk...

Mintha nem kapnék levegőt, fuldoklom. Mintha rátelepedett volna a mellkasomra valami, ami megfolyt. A hiányod az. A ki nem mondott szavak, amik belülről emésztenek. Mert nem tudtam neked elmondani, amitől talán jobb lett volna mindkettőnkek. Nem tudtam elmondani, hogy jó veled, hogy bármilyen hihetetlennek is tűnik, boldoggá tettél. Nem tudtam elmondani, hogy ha a szemedbe nézek, megnyugszom; hogy a nap minden percében eszembe jutsz. Nem tudtam elmondani, hogy megváltoztattál, hogy ennek hatására még inkább érdekes lettél a számomra. Nem tudtad, de fontos voltál. Olyan hihetetlenül gyorsan és váratlanul törtél be az életembe, ahogyan távoztál. Csak sokkal nagyobb zűrzavart hagytál magad után...

Nem kötelességből, nem muszájból, hanem a szívedből kell szeretned. Szeretned úgy, hogy igazi legyen és őszinte. Hogy érezze, az övé vagy. Mindent rá kell tudnod bízni. A titkaidat, az érzéseidet, a kételyeidet. Nem szabad, hogy meginogjon. Törődnöd kell minden percben vele. Nem hagyhatod egyedül, amikor már meguntad a hisztijét. Nem engedheted el, mert rossz kedved van. Nem futhatsz el, mert nincs kedved vitázni. Igenis szükség van a vitákra! Mert abból érzed, hogy szereted, hogy még fontos neked...fontosak vagytok egymásnak. Hiszen egy idegennel senki sem vitázik, az nem érdekli, azon nem őrli magát.

Szeresd. Törődj vele. Adj okot rá, hogy veled maradjon. Ne engedd elveszni. Ne engedd el soha, ha már megtaláltad. Ha érzed, hogy a tiéd, hogy hozzád tartozik, akkor bírd megtartani! Mert olyan sebesen elmehet, ahogy jött...

Emlékszem az első találkozásunkra. Emlékszem, nagyon kedveltelek. Emlékszem, hogy bármi áron azt akartam, hogy észrevegyél. Akartam, hogy a közelemben légy, hogy együtt legyünk. Meg akartalak ismerni. Emlékszem, hogy te is. Emlékszem, hogy mindennél jobban akartuk egymást. Legalábbis az egyikünk biztosan....

Emlékszem a varázsra, ami körülvett. Arra,hogy minden szép volt, hogy minden elérhetővé vált. Emlékszem arra a lányra, aki életében először szerelmes volt. Akit semmi nem tántorított el ettől. Aki kitartóan végigküzdött minden akadályt. Akit nem érdekeltek mások. Aki csak azért az egyetlenért élt. Emlékszem, milyen szép volt...

Emlékszem a tervekre, az álmokra...hogy mindent együtt akartunk. Emlékszem, hogy én jobban...

Emlékszem a harcokra...amiket egyedül vívtam...az álmokra, melyeket már egyedül álmodtam...

Emlékszem, hogy minden nagyon jó volt...emlékszem a lányra, aki többet akart...és arra is emlékszem, hogy Te elmentél...

Boldogság. Elhisszük, hogy mindenkinek jár, mert miért ne? Ingyen van, nem kell érte sorba állni és bármikor megszerezheted, az egész csak hozzáállás kérdése. Ott van egy napsütéses reggelben, egy idegen mosolyában, egy kedves szóban, egy pillantásban, ami attól különleges, hogy csak neked szól.

Elillanhat úgy, ahogy jött; sebesen, hirtelen, mintha nem is lett volna. Meg kell tudni őrizni, vigyázni rá és fejleszteni. Nem elég, hogy csak elfogadod, és megtartod. Törődni kell vele, ápolni, csiszolgatni, hogy minél ragyogóbb legyen. Hogy minél ragyogóbbá tegyen téged! Mert a tied, neked jár. Azért kaptad és fogadtad el, mert akartál tőle valamit, akartad, hogy megszépítsen, hogy a részed legyen...hát vigyázz rá, mert törékeny, és bár kismillió forrása van, nagyot tud ütni, ha egyszer eltörik...

Egy szemvillanás alatt összedőlhet minden. Csupán ennyi idő kell ahhoz, hogy az álmaid összetörjenek. Hogy mindaz, amiről gyerekkorodban álmodtál, elérhetetlennek tűnjön. Hogy a siker kapuja olyan messze legyen tőled, mint még soha. Hogy darabokban nézd végig az életed, hogy mi mindent vesztettél. Mert rossz utat választottál. Nem jól keverted a kártyákat. Egyszerűen megtorpansz, elakadsz. El kellene indulni, de nem megy. Mert nincs hová. Mert egyik rossz jön a másik után. És kiábrándulsz. Az életből. Az emberekből. A célokból. Majd talpra állsz. Mert tudod, hogy így nem mehet tovább. Valami felhúz, segít, hogy mindezt túléld. Nehezen, de megy...Mert minden könnycseppeddel csak erősebb leszel. Igazi. És ki tudja, lehet, hogy a végén ott állsz az álmaid kapuja előtt és minden valóra válik...

Elvégre az egész csak hit kérdése.

Bármilyen távolinak is tűnik most, vagy bármilyen hihetetlen, de ha megértél az életre, rájössz, hogy már nem a rossz fiúk érdekelnek, már nem az számít mennyire menő, mennyire jóképű és hogy mennyi más lány csorgatja utána a nyálát, míg te büszkén verheted a mellkasod, hogy igen, ő mégis az enyém! Ez a típus egy bizonyos szavatossági idő után lejár, kimegy a "divatból" és bizony csak pislogni fog, hogy még mindig egyedül van és nem jutott el odáig, hogy bárkihez is kötődjön érzelmileg. Aztán te is megunod, mert nem képes felnőni, elköteleződni vagy épp komolyan venni. Mert nekünk már nem az kell, aki csupán elkápráztat, de nem figyel ránk. Egy idő után ez már kevés. Az kell, hogy ott legyen akkor is, amikor egyedül akarunk lenni, hogy kérje ki a véleményünket és ne csak a saját feje után menjen. Hogy értékeljen, bízzon és higgyen bennünk. Hogy észrevegye, ha megbántott és tudjon bocsánatot kérni. Engedje, hogy kitombold magad, ha úgy van és ne fülét-farkát behúzva meneküljön, mert ő erre nem kíváncsi. Értsen meg, figyeljen és legyen büszke arra, aki mellette vagy. Szeressen és legyen férfi, mert a nyüzüge, életképtelen, "menővagyokésmásmárnemisérdekel" típus lejárt.

Még, ha soha nem is fogta a kezem, mindig éreztem érintésének lágyságát. Még, ha soha nem is úgy nézett rám, én mindig csak úgy tudtam ránézni. Még, ha el is felejtettem, mélyen mindig bennem élt. Nem éltünk meg egyetlen romantikus percet sem együtt, mégis úgy éreztem az összeset meg tudná adni nekem. Bár csak távolról figyeltem, mégis közelinek tűnt, mintha apró kis léptekkel közelednék felé, de valahogy soha nem tudtam elérni. Csak egyre távolabb került...Még, ha nem is tudta soha, még, ha egyedül is érezte magát, én mindig rá gondoltam. Számomra róla szólt minden romantikus film, minden lassú zene és akárhányszor az eget kémleltem, csak rá tudtam gondolni. Az éjszakám volt, s a nappalom, egy tökéletes álom, melynek tökéletessége már-már zavarba ejtett... (...)

Barnát, barna szemmel. Magasat, izmosat, jóvágásút. Nem, nem ez számít. Az számít, hogy értékel e, hogy mit jelentesz neki. Mit tesz meg érted és mit nem. Mennyire képes elkápráztatni és végig szeretni. Mennyire tud férfi lenni melletted és te mennyire nő. Hogy képes e változtatni, ha kell, vagy inkább megfutamodva nyúlcipőt húz és az árnyékát se látod többé. Az kell, hogy akarjon a lelkeddel és annak minden hibájával együtt. Hogy betartsa, amit ígér és ne kiábrándulva a századik ígéret után döbbenj rá, hogy még azt sem szabad elhinned neki, amit kérdez. Akarnia kell meghódítani és megtartani. Tudnia kell megérteni és kérdezni, ha baj van. Elfogadni, hogy mindennek két oldala van és nemcsak a sajátja mellett kiállni. Szeretnie kell, tisztelnie és felnézni rád. És fordítva is. Tudnia kell úgy átölelnie, hogy beleremegj.

És egyszer megtalálod...mind megtaláljuk...