Szoktál rám gondolni? Vajon eszedbe jutok néha? Dereng még, hogy milyenek voltunk? Talán...boldogok?! Messze jársz már, és nem tudom merre lehetsz. Elmentél te is. Itt hagytál...nem volt harc, nem voltak hangos szavak, csak egy elmorzsolt könnycsepp...Meg akartalak állítani, de nem hagytad. Akartam, hogy maradj, hogy te is kimondd, amit még én sem mertem. Akartam, hogy úgy nézz rám, ahogy a legelso percben. Akartam, hogy számodra is a legjobb pillanatok maradjanak meg. Mert még a nap minden percében eszembe jutsz, benne vagy a pillanatokban. Hiányzol a reggeli ébredésbol és minden éjszakából. Hiányzik, hogy karod óvón átöleljen, hogy magadra húzz, mikor elfordulok. Hiányzik, hogy homlokon csókolj, hogy finoman megérints. Hiányzik, hogy te és én nem teljesedhettünk ki. Bár ne féltél volna ennyire, bár elég erős lettél volna, hogy szembenézz velünk. Csupán kézen kellett volna fognod és hagyni, hogy boldogok legyünk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.