Nem kellett az ölelés. Annyian akarták, de nem fogadtam el. Soha nem akartam egyet sem. Nem akartam látni más arcát, nem akartam fogni más kezét. Értéktelen. Felesleges nyűg. Mert néha igenis szükség van arra, hogy egyedül legyél. Hogy ne mondja meg senki, hogy mit csinálj, mi a helyes. Hogy gondolkozz. Magadról, az életről, a jövőről. Arról, hogy mit rontottál el, és mit nem. Arról, hogy mit hozhatsz helyre és mit tudsz még jobban csinálni. Mélyen magadba nézni és őszintén válaszolni azokra a kérdésekre, amelyeket soha nem mertél feltenni. Tisztában lenni azzal, hogy mire van szükséged. Mert, ha ezt tudod, onnantól nincs akadály; onnantól nem kételkedsz magadban, nem lesz olyan, hogy „nem tudom”… az lesz, hogy mész előre és mindent egyre jobban csinálsz; mert szükséged van rá.
Aztán jöhet majd az ölelés…az az egy, ami, ha megtörténik soha többé nem akarod elengedni…megkönnyebbülsz, felsóhajtasz és örökre azokban a karokban akarsz majd maradni…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.