Megcsörren a telefonod. SMS-t kapsz. Vagy épp egy üzeneted érkezik valamelyik közösségi hálódra. Egyből ugrasz, kattintasz, remélve, hogy ez most biztos Ő lesz. Tuti, hogy Ő keres...de mikor megnyitod vagy épp felveszed a telefont és a vonal végén már megint az anyukád keres, hogy mit hagytál otthon, akkor leesik az a bizonyos kő a szívedről...de ez nem az a fajta megnyugvás, mikor egy vizsga eredményét várod és jól sikerült. Nem, ez az a megdöbbent kő esete, amikor csak úgy hirtelen leesik és a torkod összeszorul, mert legszívesebben sírnál, mert megint annyira naiv és buta voltál, hogy képes voltál valami olyanban hinni, ami csak egy fantáziavilág szüleménye. Talán nem butaság ez, hiszen, ha reményed van, akkor csak ilyen dolgokra vársz; lehet, hogy a saját szívedet fájdítod vele, mert mindegy egyes üzenet elolvasása után rádöbbensz, hogy ez bizony nem attól jött, akitől annyira vártad...és egy idő után beletörődsz majd, hogy az az üzenet sosem fog megérkezni...várhatod, akár évekig, nem fog sosem az jönni, amire annyit vártál, mert ha még meg is érkezik, biztos vagyok benne, hogy túl későn, de az már nem a te hibád lesz, az már nem fog úgy fájni, mikor még vártad...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.