Szerette őt, iszonyúan szerette. Azt hitte élni sem tudna nélküle...de megtanult. Erőt vett magán, magára öltötte azt a boldog-boldogtalan mosolyt és továbbállt. És bár szíve zokogott, meghasadt, többé nem nézett vissza. Nem tehette, mert nem bírt volna ki több fájdalmat. Megtette, amit már jó ideje meg kellett volna tennie...elment. De most végleg...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.