Nem jönnek ki szavak a szádon, se egy értelmes gondolat. Csak hebegsz-habogsz, össze-vissza, próbálsz mondatokat alkotni, de szertefoszlanak. Mert valami megtört. Elveszett. Egy darabka az életedből, talán egy pici reménysugár, de mégis, mintha a világ dőlt volna össze. Elvesztettél valamit, ami űrt hagyott benned. Sőt, valami egészen mást, egy teljes szakadékot, egy betöltetlen lyukat, valami sötétet. A veszteség fáj, magányossá tehet és mérhetetlenül szomorúvá. Egy ideig. Aztán rájössz, hogy egyszer ennek is vége, hogy az a lyuk igenis kitölthető valami mással, valami színessel, valami ragyogóval. Csupán idő kérdése. Ugyebár az idő minden sebet begyógyít, és nem volt idióta, aki ezt kitalálta. Igaza volt, teljes mértékben. Az idő csak egy eszköz, egy kifogás, egy ok, hogy mérhessük valamihez a boldogságot, a magányt, a veszteséget...bármit. Te szabod meg, hogy mi meddig tart az életedben, tőled függ, hogy mennyi ideig nem akarsz kilábalni a szomorúságból. Az idő ehhez csupán egy kellék.
Persze, mindenhez idő kell...de ha mindenre csak vársz, akkor az idő elrohan, kicsúszik a kezedből az irányítás, és azt veszed észre, hogy túl sokat vártál...az pedig nem élet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.